Milyen más összetekerni egy zsinórt, amit utána kibogozol.
Előbbi a rend, és hogy valamit megcsináltál.
Utóbbi düh, harag, türelmetlenség és káromkodás.
Köztük a feladat.
Így élünk.
Sötétben semmi sincs, ami fényben a miénk,
zene nélkül is léphetek, fürgét vagy hosszút,
ha végigsimítom
a kezed,
a kezem.
Gondolsz-e a melegre, akkor amikor nincs?
És arra, akit szerettél?
Hogy reggel mindig álmos volt és smaragdzöldre sminkelte a szemhéját.
Szerette a friss, tiszta ágyneműt. Kár, hogy nem ilyenben halt meg.
Kár, hogy bár melegem van, ő nincs.
Fedésben, egymás után,
összerántva kergetik egymást,
leheletnyi vigasz, ami nem a tiéd.
Háromszor kértem és végül mást kaptam.
De elég.
Aztán persze kapadozunk, kint is bent is,
mert se nem látunk, se nem hallunk jól.
Ha megsebezlek, az egészbe nyúlok,
de olyan részt találok, ami sosem teljes.
Pont azért, hogy bántsalak.
Mert akkor ott hiszel nekem.
Hogy mondod azt, amit máshogy hívnak? Arckép, önmagad, a szomszéd.
A metrón a sárga pulóveres, dauerolt hajú nő, aki látta még a 60-as éveket, és 2024-ben Kőbánya felé megy, és majszol valamit.
Semmiség, egészen.
Nem tudom, mik a színek.
Együtt és külön-külön is megismerem őket, de ez csak a látszat.
Hogy mi van bennük, azt nem tudom.
A legtöbbször taszít a fekete, de egy kicsinek, valami kedves árnyalaton, úgy tudok örülni.
Én is ilyen vagyok.
szemeredi.art 