Gondolsz-e a melegre, akkor, amikor nincs?
És arra, akit szerettél?
Hogy reggel mindig álmos volt, és smaragdzöldre sminkelte a szemhéját.
Szerette a friss, tiszta ágyneműt – kár, hogy nem ilyenben halt meg.
Kár, hogy bár melegem van, ő nincs.
Sötétben semmi sincs, ami fényben a miénk,
zene nélkül is léphetek, fürgét vagy hosszút,
ha végigsimítom
a kezed,
a kezem.
Régen, ha nem voltam álmos, szerettem a reggeleket. Kár, hogy mindig késésben voltam, ezért bár a jelenben mozogtam – hiszen érzékeltem, hogy átvágok a játszótéren, gombolom a kabátomat, de tulajdonképpen nem voltam sehol, amit név szerint így vagy úgy hívnak, mert minden sejtemben az az iparkodás volt, hogy megfeleljek, ne késsek el, legyek kedves, mosolyogjak rád, miközben te is csak magaddal tudsz törődni elsődlegesen; talán ha a saját szemünkbe tudnánk nézni, jobb döntéseket hoznánk.
Te hogy bírod a tükörképed pillantását?
Annyi élő és annyi holt osztozkodik a térben.
Néha nem értem, hogy férünk el ennyien.
Hova tűnik az a sok lélek, vagy akárminek is hívod azt, ami miatt szeretni tudunk?
A temetői virágokat is gondozni kell.
Amit odaviszel.
Hogy elhervadjon.
Levágva az emlékezésért él.
Meg mert oreo-s milkát nem szoktunk a sírra tenni.
Aztán persze kapadozunk, kint is bent is,
mert se nem látunk, se nem hallunk jól.
Ha megsebezlek, az egészbe nyúlok,
de olyan részt találok, ami sosem teljes.
Pont azért, hogy bántsalak.
Mert akkor ott hiszel nekem.
Fedésben, egymás után,
összerántva kergetik egymást,
leheletnyi vigasz, ami nem a tiéd.
Háromszor kértem és végül mást kaptam. De elég.
Hogy mondod azt, amit máshogy hívnak?
Arckép, önmagad, a szomszéd.
A metrón a sárga pulóveres, dauerolt hajú nő, aki látta még a 60-as éveket, és 2024-ben Kőbánya felé megy, és majszol valamit. Semmiség, egészen.
Kérlek ne fotózz, így meg úgy nézek ki.
De amikor felsírtam, mindenemet imádták.
Hol ez a rajongás magunk felé?
Jót akarsz, tudom.
De ezzel nem megyünk semmire, ha közben mindössze ennyid van.
Vannak még ott csillagok.
A szemedben lakik a jóság, rét a napfényben, háborús magány.
Kérlek, hogy úgy nézz rám, mint akit először látnak,
és közben tudd, amit most tudsz.
Nem tudom, mik a színek. Együtt és külön-külön is megismerem őket, de ez csak a látszat.
Hogy mi van bennük, azt nem tudom. A legtöbbször taszít a fekete, de egy kicsinek, valami kedves árnyalaton, úgy tudok örülni.
Én is ilyen vagyok.
Milyen más összetekerni egy zsinórt, amit utána kibogozol.
Előbbi a rend, és hogy valamit megcsináltál.
Utóbbi düh, harag, türelmetlenség és káromkodás.
Köztük a feladat. Így élünk.
szemeredi.art 